Három és fél nap Csíksomlyón a belső gyermek nyomában
A gyermek a középpontban – harminc éve Romániában a gyerekek szolgálatában.
A romániai Franz Kett Pedagógiai Intézet 2025. évi nyári találkozója (2025)
Képző: Nagy Enikő M. Kriszta nővér
Közreműködők: Nemes István, Monica Gomoescu, Stanca Măda, Zalányi Erzsébet
Vannak dolgok, amelyek nem zajjal, hanem csenddel kezdődnek. Nem zászlókkal és dobpergéssel, hanem egy belső mozdulattal. Franz Kett-ben született meg az az érzés, hogy talán másképp is lehet. Hogy a gyermek nem formálható agyagtömb, nem „megtölteni való edény”, hanem kapcsolat. Ebből az érzésből született meg az a pedagógiai szemlélet, amely figyelemre, jelenlétre, kapcsolatra épül – és amely azóta is sokunkat szólít meg. Harminc évvel ezelőtt Kriszta nővér hozta el ezt a szemléletet Székelyudvarhelyre. Itt, Romániában akkor még csak egy apró magnak tűnt – nem lehetett tudni, mi lesz belőle. De elültette. És azóta nőtt. Mély gyökereket eresztett, és sokunk szívében talált termékeny talajt.
Harminc év elteltével idén nyáron megálltunk egy pillanatra. Csíksomlyón, a Jakab Antal Tanulmányi Házban gyűltünk össze, hogy ünnepeljük ennek a pedagógiának a jelenlétét és hatását. Nem külső eredményekről volt szó. Nem statisztikákat vagy projektbeszámolókat néztünk. A figyelem most is a gyermek felé fordult – de nem csak arra, akit tanítunk, hanem arra is, aki bennünk él: a belső gyermekre. Arra az én-részünkre, aki játszani akar, mezítláb futni a fűben, fára mászni, olvasni, nevetni, elbújni. Aki néha örül, néha fél – és aki gyakran eltűnik a hétköznapok sodrásában. Őt próbáltuk előhívni.
A három és fél nap során mozgással, alkotással, énekkel, csenddel próbáltuk megszólítani a bennünk élő gyermeket. A padlóképek, a közös játék, a zene és a csend mind a növekedés témája köré rendeződtek. Az együttlétben nem tanítani akartunk, hanem figyelni. A jelenlétet gyakoroltuk – nemcsak egymás, hanem önmagunk felé is. Mert ez a pedagógia nem módszer. Nem technika. Sokkal inkább út. Ima. Létforma. Olyan szemlélet, amely megtanít élni – először belül, aztán kifelé.
A találkozó végére elkezdtek megérkezni a visszajelzések. Csendből, figyelemből, megindultságból. Egy résztvevő azt mondta: „Nem én találtam rá erre a pedagógiára – ő talált rám.” Valaki más úgy érezte, megtalálta a „rózsáját” – töviseivel együtt –, és ezen keresztül újra önmagával találkozhatott. Megint mások a gyerekkorba való visszautazást, a belső hang megszólalását, az elmélyült jelenlét lehetőségét emelték ki, és hogy ez nem egy pedagógia, hanem egy ima.
Nem tananyag ez. Nem recept. Hanem valami mélyebb. Valami, ami nem eredményekben mérhető, hanem kapcsolatokban. Nem kívül mutatkozik meg először, hanem belül mozdul meg.
A legfontosabb talán ez volt: mindenki vitt magával valamit. Egy képet. Egy érzést. Egy hangot. Egy belső mozdulatot. Egy apró magot. Hogy hol és mikor csírázik ki – nem tudjuk. Lehet, hogy sokára. Lehet, hogy valaki másban. Lehet, hogy egy gyermekben, egy kollégában, egy padlóképnél vagy egy csendes pillanatban. De az biztos: valami el lett ültetve.
És ez volt a harminc évvel ezelőtti kezdeményezés lényege is. Kriszta nővér akkor nem nagy célokat tűzött ki. Nem stratégiában gondolkodott. Csak örömet akart adni a gyerekeknek. Kapcsolatot. Jelenlétet. Ezt visszük most is tovább. Mert a növekedés nem látványos. Nem gyors. Nem zajos. Csendes. Rejtett. Néha észre sem vesszük – csak utólag. De ha figyelünk rá, ha adunk neki időt, teret és bizalmat, akkor élővé válik. És kapcsolattá. Mert nem tudjuk, mi lesz a magból. De nem is ez a dolgunk. Hanem csak az: elültetni. És figyelni rá.
Szeretnénk megköszönni Kriszta nővérnek, hogy harminc évvel ezelőtt elültette ezt a magot itt, Erdély földjén. Hogy nem célokat tűzött ki, csak örömet akart adni – gyereknek, felnőttnek egyaránt. Hogy nem tanított, hanem jelen volt. Hogy bízott abban, amit még nem lehetett látni, csak érezni.
És köszönjük, hogy azóta is beenged minket ebbe a kertbe – ahol leülhetünk egy padra, ahol nem kell sietni, ahol el lehet csendesedni, és csak figyelni. Be a világba. Be a másik emberbe. És befelé – önmagunkba is.
Bartis Tímea
